2014.08.11-21. Horvátország-Olaszország
Emiatt aztán újra lett esélyünk az X-szel nekiindulni. Ki akartuk használni a jó eséllyel utolsó kettesben nyaralást, és így foglaltunk 5 napnyi szállást Horvátországban, Nin mellett, valamint 5 napnyi szállást Olaszországban, a toszkán hegyekben.
Mivel Vince ezt az időt Mohácson töltötte, így oda el is kellett jutni Vincével és kutyával, ehhez az X mellett Csöpi lett a nyertes.
Az utat hiba nélkül megtettük, eltöltöttünk pár napot, majd hétfőre kellett Horvátországba érnünk. Hogy a nagy forgalmat elkerüljük, éjjel egy környékén indultunk, és nem mentünk autópályára. Barcs felé mentünk át, majd főutakon kikerültük Zágrábot, és Plitvice irányában mentünk Zadar felé. Jó időt futottunk, mire leértünk, már olyan meleg volt, hogy le kellett venni a tetőt
Persze a szállásra csak délutántól lehetett menni, így a tengerparton töltöttük el az időt.
Miután beengedtek minket az apartmanunkba, aludtunk egy gyorsat, aztán estére még beugrottunk Zadarba.
Másnap arra jutottunk, hogy ugyan azért jöttünk pont Ninbe, mert itt homokos a tengerpart, azért az túl egyszerű lenne, és így inkább elmentünk Pag szigetére köves tengerpartot keresni
A hídnál persze meg kellett állnunk fényképezkedni, aztán kóvályogtunk találomra a szigeten. Pag városába sajnos pont a déli időszakban jutottunk el, amikor minden teljesen kihalt volt. Ezen felbuzdulva inkább visszamentünk a délelőtt felfedezett, viszonylag forgalmatlan sekély öbölhöz fürdeni egy kicsit. Visszafelé megálltunk Ninben, és igazából el is telt a nap.
Szerdán nekiálltunk felfedezni a környék tengerpartjait, fürödtünk több helyen is, meg autóztunk céltalanul. Estére megint elgurultunk Zadarba sétálgatni.
Csütörtökre elég gyanús időjárást ígértek, amit aztán a radar is alátámasztott, így próbáltunk olyan helyre menni, ahová valószínűleg nem ér el az eső. Ebből a tavaly - pont az eső miatt - kihagyott Krka Nemzeti Park lett. Szerencsére az iGo ügyesen segített, és minden nagyvárost elkerültünk, és még egy kilométeres dugót is sikerült kikerülni, szóval egész gyorsan odaértünk. Aztán konstatéltuk, hogy a parkolás ára erősen rablás-gyanús, de nem volt már mit tenni. Ezután beálltunk legalább egy órára a sorba a hajóhoz. Igazából itt kellett volna kapcsolni, és visszafordulni, de nem tettük. Végül átjutottunk, és körbejártunk. Olyan, mint egy mini Plitvicka Jezera, kisebb is, a vízesések is kevésbé látványosak, de azért szép. Viszont istentelen tömeg volt, így a fürdést inkább kihagytuk, és megpróbáltunk visszajutni az autóhoz. Na, itt egy végeláthatatlan sor következett a hajóhoz, ami meglepően ritkán járt... Mindezt fejenként hatazerért (plusz az óránként 450 Ft-os parkolás, természetesen)... Gyalázatos volt, szóval elég morcosan értünk vissza az autóhoz.
És hogy valami jó is legyen a dologban, innen már csak "kicsit" kellett menni, hogy az általunk nagyon kedvelt Trogirban legyünk, úgyhogy elugrottunk oda pizzázni
A visszaút 150 km-re eseménytelen, de lassú volt.
Az utolsó horvátországi napunkat ismét helyben mászkálással töltöttük, ettünk végre kutyát (Szilvi mérsékelten volt ettől lelkes), és még utoljára elugrottunk Zadarba.
Szombat reggel korán keltünk útnak a kb. 660 km-es távra Olaszországba, mert éreztem, hogy a szombati szállásváltással kicsit elcsesztük a dolgot.
Az elején még egészen jók voltunk, simán lehetett haladni, aztán valahol a 8-as úton megálltunk pisilni, és egy kb. 50 autós sor ért be minket, onnantól gyakorlatilag Rijekáig 60-nal mentünk... És ennél rosszabb részek is voltak, Senjben álltunk vagy egy órát, és más városokban is próbáltam keresni a navigációval az alternatív útvonalakat, több-kevesebb sikerrel. Azért ennek ellenére az az út még mindig az egyik legszebb.
Rijekában tök jól lehetett haladni az autópályán, így gondoltam, menjünk át autópályán Szlovéniáig. Hiba volt. Rijeka után van egy 10 km-es fizetős szakasz, amiből 7 km teljesen állt a nyomorult fizetőkapu miatt. Aztán miután átértünk Szlovéniába, a semmi közepén álltunk egy főúton vagy fél órát, és miután elindultunk, később sem jöttem rá, vajon miért álltunk... Olasz odlalra érve megpróbálkoztunk megint az autópályával, de az első jegykiadós kapunál látható dugó alapján inkább lementünk. A főutakon aztán a lehetőségekhez mérten egész jól haladtunk, a következő probléma az volt, hogy kéne valamit enni. Elég sokára találtunk egy olyan útszéli kajáldát, ami nyitva is volt tényleg. Utána valahol Ravenna felé szólt az iGo, hogy dugó van a következő 50 km-en. Egy nyílegyenes úton mentünk, sehol semmi dugóra utaló, mondom baromság. Aztán egyszercsak megálltunk, előttünk végeláthatatlan sor... Itt már elkezdtem hinni az iGónak, és követtük a felajánlott útvonalat. Na, innentől tényleg nem volt dugó, mert olyan kis utakon mentünk, ahol autó sem jár... Este tíz volt, mire a szállásra értünk Palazzuoulo sul Senio mellett.
Másnap reggel felkeltünk, megreggeliztünk, aztán elindultunk Firenze felé. Közben felkanyarodtunk a hegyre, mert a szállásadónk mondott egy jó tippet, egy Lozzole nevű "faluval" a hegytetőn, a semmiben. AZt mondta, egy darabig el lehet menni autóval, onnantól rossz az út, és gyalog. Hát, nem találtuk meg a rossz utat, és végig mentünk autóval
Viszont innen lefelé egyértelművé vált, hogy gáz van. Már Horvátországból jövet is hallatszott némi kipufogókifújás-szerű hang, de nem találtam semmi láthatót, azt hittem, a tűzkarika adta meg magát a toldásnál. Hát, most kiderült, hogy nem, tőben eltört a cső a középső dob előtt. Ó jee, mindezt vasárnap.
Nem akartuk hagyni a napot kárba veszni, így üvöltő kipuffal mentünk el Firenzébe, és leparkoltunk a Piazza Michelangelón. Firenze még mindig kultúrsokk, nem tudsz olyan helyre nézni, ahol nem látsz semmi érdekeset. De Firenzét úgysem lehet szavakkal leírni, látni kell.
Hazafelé még megálltunk Palazzuolóban kicsit lófrálni, aztán elmentünk aludni.
A hétfőt Enzo Naldini autószerelő mesternél kezdtem, aki némi internacionális győzködés után hajlandó volt helyben megcsinálni az autót. Így egy fokkal csendesebbé vált, és közben elhatároztam, hogy az X-szel nem indulok többet úgy külföldre, hogy nem vagyok felkészülve hegeszteni tudó emberek elérhetőségéből
Itt jegyezném meg, hogy arrafelé minden tele van Suzuki terepjáróval. Nagyon sok Samurai, kocka Vitara van, és meglepően nagy mennyiségű Jimny szaladgál mindenfelé. A kresztáblán meg az szerepel, hogy télen hólánc vagy MT gumi kell
Szóval lényegesen csendesebbé vált autóval keltünk útra, és elmentünk San Marinóba. Érdekes mód az emlékeimmel szemben egyáltalán nem drága hely (már persze olasz viszonylatban), cserébe a világ legjobb kilátását tudja. Mikor ott végeztünk, elgurultunk Riminibe strandolni egyet. Hát, azért az olasz homok meg a horvát homok az nem ugyanaz
Strandolás után még elmentünk San Leo felé, ami egy nagyon látványos hely.
Hazafelé az iGo egy sávos hegyi utakon vitt minket, és amiikor meg voltunk róla győződve, hogy már végleg elvesztünk a semmiben, akkor egyszercsak kiértünk egy négy sávos gyorsforgalmi útra. Bizarr volt, na
Aztán már-már azt hittük, vacsora nélkül fekszünk le aludni, de végülis Faenza mellett találtunk egy nem olcsó, de jó éttermet.Még San Marinóból lefelé jövet követtünk egy Ferrari-múzeum feliratot, amiről kiderült, hogy a hely ideiglenesen zárva van, nyitás talán jövőre... Viszont a szálláson elkezdtünk rajta gondolkodni, hogy nincs is olyan messze tőlünk Maranello... Így aztán a kedid program ez lett.
A hegyen át mentünk, és Imolában értünk ki. Hát, ha már ott jártunk, muszáj volt megállni a versenypályánál
Magára fő tribünre is sikerült gond nélkül felmenni, látványos volt.
Innen autópályán mentünk Bolognáig, és ijesztő volt látni, hogy milyen sebességgel mozog a benzinszintmérő 140-es utazónál
Viszont gyorsan Maranellóba értünk. A Ferrari-múzeum nem túl nagy, de a tartalom pont jó, kellemes pár órás elfoglaltság. Igazából enm is baj, hogy nem egy Meredes-múzeum szintű egésznapos program, és az érzés ennek ellenére is tökéletesen átjön.
Van nagyon sok régi versenyautó, amiken látszik, hogy igazi olasz autók, mert csöpög belőlük az olaj mindenhol
Na meg persze van egy terem a modern kori Forma 1 autóknak is.
Miután itt végeztünk, ellenálltam a csábításnak, és nem fizettem be tíz perc Ferrari-vezetésre 100 euróért, hanem inkább elmentünk Bolognába.
Itt igen sokat sikerült körözni, mire rájöttünk, hol lehet a belváros, és hogy hol lehetne attól emberi távolságban parkolni. Aztán végül sikerült sétálni egy kört, és ettünk igazi bolognai spagettit is.
Másnap a Ligur-tenger felé vettük az irányt. Megnéztük Pisában a ferde tornyot, aztán elmentünk Viareggióba strandolni. Hatlamas hullámok volttak, úgyhogy kifejezetten szórakoztató volt - bár még mindig nem tudom, hogy képes valaki egy hetet eltölteni egy több kilométer hosszú bícsen. Innen átgurultunk Luccába, ami titkos tipp volt, és nem is csalódtunk - egy nagyon hangulatos kisváros, fallal körülvett belvárossal.
Persze megint késő este értünk vissza a szállásra, és a másnapot már sajnos a pakolással kellett kezdeni.
A visszaúton már nem akartunk azzal szívni, hogy nem autópályázunk, így Imolából Bologna felé tartottunk, onnan pedig Velencének.
Itt megint riasztott az iGo, hogy áll a forgalom, így lementünk a pályáról, és Velence mellett főutakon mentünk el, mert állítólag még így is órákat spóroltunk. Aztán kséőbb újra felmentünk a pályára, mindenféle dugó nélkül, és át is értünk hamarosan Szlovéniába. Azon eseménytelen mentünk át, autópályáztunk egészen Zágrábig, ahonnan Mohács felé még mindig nincs logikus útvonal nagy kerülő nélkül. Az iGo ezúttal valami újat talált ki, Vrbovec felé vitt minket valami gyorsforgalmi úton, aztán meg sikerült ráállni egy elmebeteg tempóban közlekedő kisteherautósra, így roppant gyorsan Barcson voltunk.
Mohácsról még fehérvárra is vissza kellett jönni, így összesen több mint 4.300 km-t sikerült beletenni az autóba.
A kipufogós ügyön kívül semmilyen probléma nem volt, de mondjuk egy Suzukitól az ember ezt el is várja
Aki esetleg több képet is megnézne, mint amiket ide feltettem, az megtekintheti őket itt.
Kommentek
Szólj hozzá!
Jelentkezz be az oldal tetején, vagy szólj hozzá facebook-fiókod használatával!