Az összes Európába eljutott Suzuki terepjáróval kerültem már kapcsolatba hosszabb-rövidebb időre, de az „új” Grand Vitara eddig kimaradt. Nem meglepő, hiszen terepjárós szemszögből nézve kevésbé érdekes, na meg fizetésből élő ember számára újonnan vagy nagyon fiatalon nem is igazán alternatíva. Az „új” GV azonban már 8 éves, és elkezdett beszivárogni az elérhetőbb árkategóriába, így lassan szélesebb rétegek kezdhetik el nézegetni. Így aztán felmerül a kérdés, hogy vajon mire jó. Úgy alakult, hogy a Totalcar éppen tesztelt egy ilyet, és Nyegleo elugrott vele felénk, hogy kicsit megnézzük terepjárós szemszögből is.
 

 

Megmondom őszintén, igen alacsony elvárásokkal indultam, hiszen ez a Suzuki több mint 40 éves terepjáró-gyártási történetében az első olyan autó, ahol elhagyták a klasszikus létraalvázat, és már hátul sincsen merev tengely. Cserébe viszont van rajta valódi osztómű, és bár van rajta középső diffi, az legalább zárható, és felező is van benne, plusz a magasabban felszerelt modellekben még ESP is van, ami valamilyen szinten akár még segíthet is terepen. 

 

De persze a két generációval korábbi kocka Vitara 25 évvel ezelőtt is szabadidő-autónak készült, kemény terepjárásra továbbra is a Samurai/Jimny vonalat szánta a Suzuki, tehát kezeljük ennek megfelelően az autót. Mondjuk alkalmas lehet-e vadászatra, ahol a terep nem cél, csak a haladás része? 

 

 

A terepszögei bőven tudják azt, amire úton közlekedve szükség lehet, bár kétségtelen, hogy elöl a vonószem, hátul a kipufogó úgy van elhelyezve, mint ha kifejezetten az lenne a cél, hogy elakadjanak, alul pedig a kipufogó toldása ér le igen hamar, nem értem, miért nincs magasabban, mert hely az lenne. Érdekes, hogy az osztómű alatt van egy védőlemez, azonban maga az osztómű is könnyen leér, ami sziklás helyen lehet veszélyes, azonban ránézésre elég masszív anyagból készült. Ennek ellenére nehéz lenne így megmondani, hogy mennyire bírja az alja a rendszeres nyúzást.

 

 

Terepen a rugózás keményebb, mint amire számítottam. Azért persze nem éri el a laprugós Samurai szintjét, de a Jimny két merev tengellyel tudja ugyanezt a komfortot. Egyébként itt jegyzem meg, hogy a 185 centimmel elöl kifejezetten jól éreztem magam, de magam mögé nem szívesen ülnék, ráadásul a hátsó fejtámla rettentő módon nyomja a csigolyáimat még a legmagasabb pozícióban is. Szóval hátra inkább csak gyerekeket vagy törpéket ültessünk.

 

 

Az 1.9-es dízelmotor ereje elegendő meredek helyen mászáshoz is, a hárombetűs felszerelések viszont terepen ijesztő hangokat adnak, azokat inkább ki kell kapcsolni. Megpróbáltuk igazi ragacsos fekete földön az elakadást, de meglepő módon nem kellett menteni, némi győzködés után még a nagyon aszfaltra való gumikkal is sikerült kijutni. De legalább utána már úgy nézett ki, mint egy igazi terepjáró

 

 

Összességében azt kell mondanom, bőven teljesíti azt, amit elvárhat az ember tőle, és nagyon úgy néz ki, hogy a versenytársai többségével szemben a Vitara még mindig inkább terepjáró, mint személyautó. Azzal meg gondolom nem mondok újat, hogy azért kemény terepezése egyértelműen nem való, arra továbbra is a Jimnyt kell választani.

 

 

A lehetőségért és a képekért köszönet Nyegleónak!
A Totalcar cikke itt érhető el.